Csendben ültem, és
hosszú perceken vagy talán még tovább mozdulatlanul előre meredtem. Valójában
nem tudom, min is gondolkodtam éppen. Nyilván azon kellett volna, hogy melyik
ajtón nyissak be? De ha jól emlékszem, nem ezen gondolkodtam. Anyára gondoltam.
A múzeumra gondoltam. A festményre gondoltam. És mindent éppoly álomszerűnek
éreztem, mint azt, hogy most éppen egy kép belsejében létező világban
téblábolok. Valójában az egész általam ismert élettörténetembe pontosan
beleillett ez a teljesen abnormális és elképesztő eset. Márpedig ha a sors így
alakította, én nem lépek vissza. Felkeltem, mély levegőt vettem, és az
ösztöneimre hagyatkozva beléptem a jobboldali ajtón.
A szívem zakatolt. A
gondolatok kavarogtak a fejemben. De minden elhalkult, amit a hatalmas, vaskos
faajtó megmutatta, mit is rejteget előlem. A színek és az illatok édes kalapácsként
mértek ütést minden szervemre. Beléptem, talpam alatt halk szimfóniába kezdtek
az aprócska macskakövek. A vaskos nyílászáró halk, öreges csikorgással
csukódott be mögöttem.
Előttem két aprócska
márványból faragott cupidó egymás picinyke kezét szorongatva ontotta magából a
vizet, lecsorogva a hatalmas szövegtekercsekből összeálló gömbre, ahonnan
csendesen tovább folydogált a víz már kijárt kis medreibe. Egy hatalmas kertben
álltam. Egy akkora kertben, amiről csak a legeslegvadabb álmaimban mertem
képzelődni. Körülöttem terebélyes liliomok, aprócska árvácskák és magasra nőtt
angyaltölcsérek ontottak magukból ezer és ezerféle különböző illatot. A
macskaköves ösvény kecsesen körbetáncolva a szépen megmunkált szökőkutat,
elkacskaringózott a végtelen színek rengetegébe. Lélegzetvisszafojtva figyeltem
a búgó rovarokat, miképp gyűjtöttek virágport és nektárt. Ha egyszer festhettem
volna egy csodakertet, pontosan így festettem volna le. Bár rengeteg élőlény
szorgoskodott a körülöttem terebélyeskedő növények körül, neszük csak
háttérzajként volt hallható. Így a környezethez alkalmazkodva minél halkabban
lépdeltem előre. Behunytam a szemem, és a napfény táncát figyeltem pajkos
narancssárga fényként a szemhéjam mögül. A kert nyugalmat és békességet
sugárzott magából, amik elfeledtették velem, valójában hogyan is kerültem ide.
Lassan, az ösvény végére érve egy boltívhez érkeztem. Minden eddigi nyugalmam
elillant.
A boltívet aljától
felfelé haladva kopár, fás szárú gyökerek ölelték körül. Vészjóslóan tekeredtek
felfelé. A boltív hajlatának kezdeténél aprócska fekete virágok, majd egyre
nagyobbak, végül a boltív legtetején kettő, harmattól gyöngyöző fekete rózsa
meredezett.
-
Mintha sírnának – leheltem
magam elé, majd egy lépéssel közelebb haladva végigsimítottam a durva kérget.
„ In memoriam” – állt
esetlenül vésve az indákon. Na de kinek állít emléket?
