2.Fejezet

Mikor már készültem elhagyni a szívemnek oly fontos épületet valami nem engedte.Egy belső hang arra kényszerített,hogy fordulja sarkon és nézzem meg azt a képet újra.Ismét felsétáltam a lépcsőfokokon és már csak azt vettem észre,hogy a már jól ismert teremben a különös jelenség felé tartok.Megálltam előtte és néztem.A férfi és az apró fiúcska és ott voltak...újra.A fiú sírt a férfi süllyedt.Közelebb hajoltam és egy a fülem mögé tűrt tincs előre hullott megérintve a festményt.Csak egy pillanatnyi fényt láttam,de ez elég volt,hogy pár lépést távolodjak.Kétségbe esetten dörzsöltem meg a szemem mikor megpillantottam a tóparton álló két alakot.A idősebb is ott állt és nézett engem.

-Lehetetlen.-Súgtam magam elé.Üres volt a terem sehol sem volt senki.Megfordultam,hogy futásnak eredjek és keressek valakit aki megnyugtat,hogy ez csak valami új kortárs stílus.Viszont földbe gyökerezett a lábam mikor egy ismeretlen hang kezdett beszélni mögöttem.

-Gyere!-Visszafordultam a képből jött.-Érintsd meg a képet!Tudom,hogy látni akarod.-Lassan nyújtottam felé a kezem.-Ég benned a kíváncsiság!Látom.Nem lesz baj csak hozzá kell érned.

-Nem!-Tétováztam tovább.-Mi van ha ez csak valami átverés?-Kérdeztem hangosan inkább csak  magamtól.

-Ha ez csak átverés akkor nincs mit vesztened.Nem igaz?-Ezen elgondolkodtam.Végül arra a következtetésre jutottam,hogy megteszem.Összeszorítottam a szemem és neki nyomtam a vászonnak a tenyerem.Furcsa érzés fogott el.A víz hirtelen örvénnyé vállt és magába szívott."Hideg van."A plafont láttam magam előtt felültem és szétnéztem.Valami más volt.A falak sötétebbek voltak és a képek is megváltoztak.-"Hol vagyok?".-Gondolkoztam el.Feltápászkodtam és tanácstalanul álltam.

-Eltűnt.-Csak egy nagy üres falat láttam.Nagyot sóhajtva indultam el.Néztem a furcsábbnál furcsább képeket."Kéj,félelem,őrület,aggódás"Olvastam a képek alá írt címeket.Az egyik képen egy síró gyerek volt. Közelebb mentem,hogy megnézzem az alá írt címet."Bánat."

-Vajon miért sírsz?-Húztam végig egyik ujjam a kidolgozott barna fa kereten.
-Az anyukám.-A gyermek rám nézett közben a könnyei áztatták az arcát.-Hol van az anyukám?-Zokogta nekem.Nem hittem se a fülemnek sem a két szememnek.A vásznon végig folytak a sós cseppek és a kereten átcsusszanva a földre kezdtek hullani.
-Mi ez?Hogyan?-Csak halkan tettem fel a kérdéseket.Megakartam fordulni és szaladni,de valami a csuklómra tekeredett.A festményen lévő egyén kinyúlt és nem engedett.
-Te bántottad?Hova vitted?Hozd vissza!-Beszélt hozzám.-Az anyukámat akarom!-Erősen már Szinte fájó módon szorított.
-Nem tudom miről beszélsz!Nem tudom hol van a mamád!-Nehezen lefejtettem pici vékony újait a magamról és rohantam a lehető legmesszebb tőle.
-Hazudsz!-Hallottam még utoljára a kiáltását,de nem néztem vissza.Leültem a kiindulási pontomhoz és gondolkoztam. Nekidőltem a falnak és vártam a nagy semmire.
-Ki kell jutnom innen.-Mondtam mintha ez eddig nem lett volna világos.Elkezdtem csipkedni a kezem,de fel nem ébredtem így hát más ötletet kellett találnom.
-Pszt te ott!-Most egy másik kép szólított meg.Oda mentem.Egy kedves arcú bolond volt a szemei mosolyogtak,de a szája lefelé konyult.-Mi a neved kislány?
-Millyna.-Válaszoltam körülbelül 4 lépés távolságból.
-Nos Millyna mi lenne ha segítenél nekem.Cserébe én is segítek.-Ez a kép nem mozgott csak beszélt gyorsan és dallamosan hangzottak a szavai.
-Mégis,hogyan?-Kíváncsiskodtam.
-El menni ugyan nem tudok,de tudok adni egy nagyon hasznos tanácsot.-Mivel sok választásom nem volt rábólintottam és csak utólag rágódtam azon,hogy hogyan hihettem egy bolondnak.Ő elmondta,hogy csak egy vidámabb szájat szeretne és,hogy a komódban van festék használjam.Eleinte nem akartam,hiszen a legnagyobb bűn ha belekontárkodunk más munkájába,de csak így kaptam segítséget.Meg persze sajnáltam szegényt ő csak mosolyogni akart.Így megfestettem legjobb tudásom szerint majd elpakoltam magam után.
-Köszönöm. Millyna most akkor én jövök.-Erősen koncentráltam minden szavára.-Van amit nem látunk szemmel mégis ott van.Soha ne ítélj a borítás alapján.-És elhallgatott.
-Ennyi!-Kérdeztem kétségbe esve.-Bohóc!Nem lehet ennyi ez mit jelent pontosan?!Bohóc!-Hiába kérleltem nem beszélt többet.Lehajtottam a fejem és elfogadva a tényt,hogy átvertek elballagtam onnan. Messzire elkerülve a kisfiút a képen.Majd két ajtó előtt megálltam.Mindkettő sötét vörös volt.
Tanácstalanul álltam a helyzetem előtt. Leültem eléjük és megtámasztva a fejemet néztem hol az egyikre hol a másikra. Más irányba nem tudtam menni csak az egyik ajtón be,de melyiken?

1. Fejezet

-          Azt hiszem, lassan új ruhát kell kérnem – motyogtam szomorkásan és végigsimítottam az agyonnyűtt kék anyagon. Hangosan tipogtam fel a múzeum monumentális lépcsőfokain. Már messziről is látható volt a hatalmas, fehér épület 2 oszlopa, ami már évtizedek óta tartotta a nagy, kupola alakú tetőt, ami annyi mindent takar el a világ szeme elől. Bár kissé megviselt volt már a létesítmény, mégis minden alkalommal, mikor betértem ide, ámuldozva figyeltem az igényes, kézzel kidolgozott kőoroszlánokat, és a 27 évig vésett motívumokat. Ha valaki egyszer megkérdezné tőlem, mivel tudnám a legjobban ábrázolni az időt, én mindenképpen ezt a múzeumot mondanám.

-          63, 64, 65 – értem fel a lépcső tetejére, és azonnal a tárt kapuk felé vettem az irányt. Már innen, a bejáratból is be-be leselkedtem, hátha már a hallban is újították a kiállítást. A sor ma feltűnően hosszú volt, ezért biztosra vettem, hogy ma is érdemes volt eljönnöm. Kivárva a soromat gyorsan a pénztárhoz léptem, és szívélyesen köszöntem a kedves, lágy arcvonású Jamei bácsinak.

-          Csókolom! – köszöntem minél hangosabban, hiszen én, az egyetlen kiváltságos a sok ideérkező közül, tudtam, hogy Jamei bácsi 6 éve nagyothall.

-          Szervusz, Virágszál – mosolygott, majd, mint minden nap, előrehajolt a székéből, és megcsodálta a ruhámat – De szép a ruhád, biztosan szorgos kezek varrták.

-          Valóban, biztosan… Jamei bácsi, az új kiállításra szeretnék bemenni. – böktem ki végül, majd lesütöttem a szemem.

-          Óh - sóhajtott fel, és odagurult számítógépe elé – Még van 2 jegyünk.

Pontosan tudtam, hogy mennyibe kerültek, de úgy tettem, mintha csak azt várnám, hogy elmondja újra.

-          Nincs annyid, ugye? – kérdezi végül és egy megszánó arckifejezés kíséretében beletúr a hajába – Nem baj, Virágszál. A művelődés fontos. Akkor is, ha erre nem lenne lehetőségünk.

-          Köszönöm, köszönöm, köszönöm, ígérem, meghálálom! - lelkendeztem, és elővettem az eddig kezembe szorongatott kis szatyorból a kevés pénzem.

-          Hagyd, kedvesem – tolta vissza a pénzt a tálcán.

Kicsit kínosan éreztem magam, hiszen ez most szinte olyan, mintha megloptam volna a kedvenc helyem, a 2. otthonomat. Rövid tanakodás után végül kivettem egy szendvicset a szatyromból, letettem a tálcára, és befutottam a múzeumba.

Imádtam ezt a hangárt. Mintha ez egy nagy tábla csoki lenne, és én lennék az utolsó hiányzó darabja. Néha, amikor még késő délután is bent vagyok és már mindenki hazament, akkor a takarítók beszoktak kapcsolni egy aprócska rádiót, és mikor csak én vagyok lent a nagy hangárban, mindig a pepita kövön szoktam táncolni. Eltáncolok Michelangelótól DaVinciig, és vissza. Közben néha megállok egy-egy festménynél, és alaposan megcsodálom.

Ma azonban nem a szokásos körutamat tettem meg. Ha ma ekkora volt a sor, valami különleges lesz, és nem akarok lemaradni a részletes ismertetőről. Mindenképpen ott kellett lennem.

Megálltam egy pillanatra az őskori barlangrajz kivetítéseknél, és elgondolkoztam, vajon merre tehették most az új kiállítást? Heuréka, biztosan a kortárs művészet emeletére. Ott eddig volt egy üres terem.

Nekiiramodtam a folyosónak és a liftig meg sem álltam. Felutaztam az 5. emeletre, és már az apró fém dobozkából kilépve láttam a nagy fehér kiállító állványokat.

Besétáltam a terembe, és legnagyobb meglepetésemre nem volt semmi féle ismertetés, csak a képek voltak kitéve, és az emberek lézengtek körülöttük. A terem a sok ember ellenére, mintha teljesen megnémult volna. A képek egyszerű, mindennapi képek voltak, amik minden sor végéhez közeledve egyre furcsább, néha egyre nyomasztóbbá váltak volna. Némelyik festményen csak egy-egy testrész volt, és amikor a „fül”-höz értem, szinte éreztem a festő iróniáját, miszerint „a falnak is füle van”. A képek megelevenedtek előttem, szinte kinyúltak értem, és magukkal rántottak a varázsba.

De egyetlen egy kép egyedül volt. Egyedül volt a terem végében, az utolsó Paravánon. Észrevettem, hogy egyik képen sem volt rajta a festő neve. De ezen egy monogram volt látható: Ny.B.A.

-          Talán valami orosz lehet. – zártam le magamban a témát és elkezdtem a képet figyelni.

A kép egy gyönyörűen megfestett tavat ábrázol csodálatos hegyekkel a háttérben és hatalmas, lengedező fűvel. De valami mégis nyugtalanító volt a képen. A sokadik ránézésre észrevettem a tó túlpartján egy embert, aki belecsúszik a tóba, és nem tud feljönni. Mellette egy kisfiú próbálja kihúzni, aki a könnyeivel tovább tölti a tavat.

A kép hihetetlenül rideg lett hirtelen, és a gyönyörű tájra már nem tudtam koncentrálni. Egy olyan nyomorérzet fogott el a kép iróniája miatt. A kisfiú, aki segíteni akar, de a kétségbeesése miatt megfojtja az idősebbiket a könnyeivel. Tragikus volt és… és hihetetlenül egyszerű, őszinte, és ironikus.

Hirtelen elmélkedésemből a takarítók zenéje ébresztett fel. Mióta vagyok itt? Ezelőtt a kép előtt töltöttem az egész napot? Nem, az nem lehet.

Keseredett sóhajjal elindultam a lift felé, de még utoljára visszafordultam.

A képen a férfi már nem csak csúszott a tóba. Teljesen elsüllyedt.