3. Fejezet

Csendben ültem, és hosszú perceken vagy talán még tovább mozdulatlanul előre meredtem. Valójában nem tudom, min is gondolkodtam éppen. Nyilván azon kellett volna, hogy melyik ajtón nyissak be? De ha jól emlékszem, nem ezen gondolkodtam. Anyára gondoltam. A múzeumra gondoltam. A festményre gondoltam. És mindent éppoly álomszerűnek éreztem, mint azt, hogy most éppen egy kép belsejében létező világban téblábolok. Valójában az egész általam ismert élettörténetembe pontosan beleillett ez a teljesen abnormális és elképesztő eset. Márpedig ha a sors így alakította, én nem lépek vissza. Felkeltem, mély levegőt vettem, és az ösztöneimre hagyatkozva beléptem a jobboldali ajtón.

A szívem zakatolt. A gondolatok kavarogtak a fejemben. De minden elhalkult, amit a hatalmas, vaskos faajtó megmutatta, mit is rejteget előlem. A színek és az illatok édes kalapácsként mértek ütést minden szervemre. Beléptem, talpam alatt halk szimfóniába kezdtek az aprócska macskakövek. A vaskos nyílászáró halk, öreges csikorgással csukódott be mögöttem.

Előttem két aprócska márványból faragott cupidó egymás picinyke kezét szorongatva ontotta magából a vizet, lecsorogva a hatalmas szövegtekercsekből összeálló gömbre, ahonnan csendesen tovább folydogált a víz már kijárt kis medreibe. Egy hatalmas kertben álltam. Egy akkora kertben, amiről csak a legeslegvadabb álmaimban mertem képzelődni. Körülöttem terebélyes liliomok, aprócska árvácskák és magasra nőtt angyaltölcsérek ontottak magukból ezer és ezerféle különböző illatot. A macskaköves ösvény kecsesen körbetáncolva a szépen megmunkált szökőkutat, elkacskaringózott a végtelen színek rengetegébe. Lélegzetvisszafojtva figyeltem a búgó rovarokat, miképp gyűjtöttek virágport és nektárt. Ha egyszer festhettem volna egy csodakertet, pontosan így festettem volna le. Bár rengeteg élőlény szorgoskodott a körülöttem terebélyeskedő növények körül, neszük csak háttérzajként volt hallható. Így a környezethez alkalmazkodva minél halkabban lépdeltem előre. Behunytam a szemem, és a napfény táncát figyeltem pajkos narancssárga fényként a szemhéjam mögül. A kert nyugalmat és békességet sugárzott magából, amik elfeledtették velem, valójában hogyan is kerültem ide. Lassan, az ösvény végére érve egy boltívhez érkeztem. Minden eddigi nyugalmam elillant.

A boltívet aljától felfelé haladva kopár, fás szárú gyökerek ölelték körül. Vészjóslóan tekeredtek felfelé. A boltív hajlatának kezdeténél aprócska fekete virágok, majd egyre nagyobbak, végül a boltív legtetején kettő, harmattól gyöngyöző fekete rózsa meredezett.

-         Mintha sírnának – leheltem magam elé, majd egy lépéssel közelebb haladva végigsimítottam a durva kérget.

„ In memoriam” – állt esetlenül vésve az indákon. Na de kinek állít emléket?  

2.Fejezet

Mikor már készültem elhagyni a szívemnek oly fontos épületet valami nem engedte.Egy belső hang arra kényszerített,hogy fordulja sarkon és nézzem meg azt a képet újra.Ismét felsétáltam a lépcsőfokokon és már csak azt vettem észre,hogy a már jól ismert teremben a különös jelenség felé tartok.Megálltam előtte és néztem.A férfi és az apró fiúcska és ott voltak...újra.A fiú sírt a férfi süllyedt.Közelebb hajoltam és egy a fülem mögé tűrt tincs előre hullott megérintve a festményt.Csak egy pillanatnyi fényt láttam,de ez elég volt,hogy pár lépést távolodjak.Kétségbe esetten dörzsöltem meg a szemem mikor megpillantottam a tóparton álló két alakot.A idősebb is ott állt és nézett engem.

-Lehetetlen.-Súgtam magam elé.Üres volt a terem sehol sem volt senki.Megfordultam,hogy futásnak eredjek és keressek valakit aki megnyugtat,hogy ez csak valami új kortárs stílus.Viszont földbe gyökerezett a lábam mikor egy ismeretlen hang kezdett beszélni mögöttem.

-Gyere!-Visszafordultam a képből jött.-Érintsd meg a képet!Tudom,hogy látni akarod.-Lassan nyújtottam felé a kezem.-Ég benned a kíváncsiság!Látom.Nem lesz baj csak hozzá kell érned.

-Nem!-Tétováztam tovább.-Mi van ha ez csak valami átverés?-Kérdeztem hangosan inkább csak  magamtól.

-Ha ez csak átverés akkor nincs mit vesztened.Nem igaz?-Ezen elgondolkodtam.Végül arra a következtetésre jutottam,hogy megteszem.Összeszorítottam a szemem és neki nyomtam a vászonnak a tenyerem.Furcsa érzés fogott el.A víz hirtelen örvénnyé vállt és magába szívott."Hideg van."A plafont láttam magam előtt felültem és szétnéztem.Valami más volt.A falak sötétebbek voltak és a képek is megváltoztak.-"Hol vagyok?".-Gondolkoztam el.Feltápászkodtam és tanácstalanul álltam.

-Eltűnt.-Csak egy nagy üres falat láttam.Nagyot sóhajtva indultam el.Néztem a furcsábbnál furcsább képeket."Kéj,félelem,őrület,aggódás"Olvastam a képek alá írt címeket.Az egyik képen egy síró gyerek volt. Közelebb mentem,hogy megnézzem az alá írt címet."Bánat."

-Vajon miért sírsz?-Húztam végig egyik ujjam a kidolgozott barna fa kereten.
-Az anyukám.-A gyermek rám nézett közben a könnyei áztatták az arcát.-Hol van az anyukám?-Zokogta nekem.Nem hittem se a fülemnek sem a két szememnek.A vásznon végig folytak a sós cseppek és a kereten átcsusszanva a földre kezdtek hullani.
-Mi ez?Hogyan?-Csak halkan tettem fel a kérdéseket.Megakartam fordulni és szaladni,de valami a csuklómra tekeredett.A festményen lévő egyén kinyúlt és nem engedett.
-Te bántottad?Hova vitted?Hozd vissza!-Beszélt hozzám.-Az anyukámat akarom!-Erősen már Szinte fájó módon szorított.
-Nem tudom miről beszélsz!Nem tudom hol van a mamád!-Nehezen lefejtettem pici vékony újait a magamról és rohantam a lehető legmesszebb tőle.
-Hazudsz!-Hallottam még utoljára a kiáltását,de nem néztem vissza.Leültem a kiindulási pontomhoz és gondolkoztam. Nekidőltem a falnak és vártam a nagy semmire.
-Ki kell jutnom innen.-Mondtam mintha ez eddig nem lett volna világos.Elkezdtem csipkedni a kezem,de fel nem ébredtem így hát más ötletet kellett találnom.
-Pszt te ott!-Most egy másik kép szólított meg.Oda mentem.Egy kedves arcú bolond volt a szemei mosolyogtak,de a szája lefelé konyult.-Mi a neved kislány?
-Millyna.-Válaszoltam körülbelül 4 lépés távolságból.
-Nos Millyna mi lenne ha segítenél nekem.Cserébe én is segítek.-Ez a kép nem mozgott csak beszélt gyorsan és dallamosan hangzottak a szavai.
-Mégis,hogyan?-Kíváncsiskodtam.
-El menni ugyan nem tudok,de tudok adni egy nagyon hasznos tanácsot.-Mivel sok választásom nem volt rábólintottam és csak utólag rágódtam azon,hogy hogyan hihettem egy bolondnak.Ő elmondta,hogy csak egy vidámabb szájat szeretne és,hogy a komódban van festék használjam.Eleinte nem akartam,hiszen a legnagyobb bűn ha belekontárkodunk más munkájába,de csak így kaptam segítséget.Meg persze sajnáltam szegényt ő csak mosolyogni akart.Így megfestettem legjobb tudásom szerint majd elpakoltam magam után.
-Köszönöm. Millyna most akkor én jövök.-Erősen koncentráltam minden szavára.-Van amit nem látunk szemmel mégis ott van.Soha ne ítélj a borítás alapján.-És elhallgatott.
-Ennyi!-Kérdeztem kétségbe esve.-Bohóc!Nem lehet ennyi ez mit jelent pontosan?!Bohóc!-Hiába kérleltem nem beszélt többet.Lehajtottam a fejem és elfogadva a tényt,hogy átvertek elballagtam onnan. Messzire elkerülve a kisfiút a képen.Majd két ajtó előtt megálltam.Mindkettő sötét vörös volt.
Tanácstalanul álltam a helyzetem előtt. Leültem eléjük és megtámasztva a fejemet néztem hol az egyikre hol a másikra. Más irányba nem tudtam menni csak az egyik ajtón be,de melyiken?

1. Fejezet

-          Azt hiszem, lassan új ruhát kell kérnem – motyogtam szomorkásan és végigsimítottam az agyonnyűtt kék anyagon. Hangosan tipogtam fel a múzeum monumentális lépcsőfokain. Már messziről is látható volt a hatalmas, fehér épület 2 oszlopa, ami már évtizedek óta tartotta a nagy, kupola alakú tetőt, ami annyi mindent takar el a világ szeme elől. Bár kissé megviselt volt már a létesítmény, mégis minden alkalommal, mikor betértem ide, ámuldozva figyeltem az igényes, kézzel kidolgozott kőoroszlánokat, és a 27 évig vésett motívumokat. Ha valaki egyszer megkérdezné tőlem, mivel tudnám a legjobban ábrázolni az időt, én mindenképpen ezt a múzeumot mondanám.

-          63, 64, 65 – értem fel a lépcső tetejére, és azonnal a tárt kapuk felé vettem az irányt. Már innen, a bejáratból is be-be leselkedtem, hátha már a hallban is újították a kiállítást. A sor ma feltűnően hosszú volt, ezért biztosra vettem, hogy ma is érdemes volt eljönnöm. Kivárva a soromat gyorsan a pénztárhoz léptem, és szívélyesen köszöntem a kedves, lágy arcvonású Jamei bácsinak.

-          Csókolom! – köszöntem minél hangosabban, hiszen én, az egyetlen kiváltságos a sok ideérkező közül, tudtam, hogy Jamei bácsi 6 éve nagyothall.

-          Szervusz, Virágszál – mosolygott, majd, mint minden nap, előrehajolt a székéből, és megcsodálta a ruhámat – De szép a ruhád, biztosan szorgos kezek varrták.

-          Valóban, biztosan… Jamei bácsi, az új kiállításra szeretnék bemenni. – böktem ki végül, majd lesütöttem a szemem.

-          Óh - sóhajtott fel, és odagurult számítógépe elé – Még van 2 jegyünk.

Pontosan tudtam, hogy mennyibe kerültek, de úgy tettem, mintha csak azt várnám, hogy elmondja újra.

-          Nincs annyid, ugye? – kérdezi végül és egy megszánó arckifejezés kíséretében beletúr a hajába – Nem baj, Virágszál. A művelődés fontos. Akkor is, ha erre nem lenne lehetőségünk.

-          Köszönöm, köszönöm, köszönöm, ígérem, meghálálom! - lelkendeztem, és elővettem az eddig kezembe szorongatott kis szatyorból a kevés pénzem.

-          Hagyd, kedvesem – tolta vissza a pénzt a tálcán.

Kicsit kínosan éreztem magam, hiszen ez most szinte olyan, mintha megloptam volna a kedvenc helyem, a 2. otthonomat. Rövid tanakodás után végül kivettem egy szendvicset a szatyromból, letettem a tálcára, és befutottam a múzeumba.

Imádtam ezt a hangárt. Mintha ez egy nagy tábla csoki lenne, és én lennék az utolsó hiányzó darabja. Néha, amikor még késő délután is bent vagyok és már mindenki hazament, akkor a takarítók beszoktak kapcsolni egy aprócska rádiót, és mikor csak én vagyok lent a nagy hangárban, mindig a pepita kövön szoktam táncolni. Eltáncolok Michelangelótól DaVinciig, és vissza. Közben néha megállok egy-egy festménynél, és alaposan megcsodálom.

Ma azonban nem a szokásos körutamat tettem meg. Ha ma ekkora volt a sor, valami különleges lesz, és nem akarok lemaradni a részletes ismertetőről. Mindenképpen ott kellett lennem.

Megálltam egy pillanatra az őskori barlangrajz kivetítéseknél, és elgondolkoztam, vajon merre tehették most az új kiállítást? Heuréka, biztosan a kortárs művészet emeletére. Ott eddig volt egy üres terem.

Nekiiramodtam a folyosónak és a liftig meg sem álltam. Felutaztam az 5. emeletre, és már az apró fém dobozkából kilépve láttam a nagy fehér kiállító állványokat.

Besétáltam a terembe, és legnagyobb meglepetésemre nem volt semmi féle ismertetés, csak a képek voltak kitéve, és az emberek lézengtek körülöttük. A terem a sok ember ellenére, mintha teljesen megnémult volna. A képek egyszerű, mindennapi képek voltak, amik minden sor végéhez közeledve egyre furcsább, néha egyre nyomasztóbbá váltak volna. Némelyik festményen csak egy-egy testrész volt, és amikor a „fül”-höz értem, szinte éreztem a festő iróniáját, miszerint „a falnak is füle van”. A képek megelevenedtek előttem, szinte kinyúltak értem, és magukkal rántottak a varázsba.

De egyetlen egy kép egyedül volt. Egyedül volt a terem végében, az utolsó Paravánon. Észrevettem, hogy egyik képen sem volt rajta a festő neve. De ezen egy monogram volt látható: Ny.B.A.

-          Talán valami orosz lehet. – zártam le magamban a témát és elkezdtem a képet figyelni.

A kép egy gyönyörűen megfestett tavat ábrázol csodálatos hegyekkel a háttérben és hatalmas, lengedező fűvel. De valami mégis nyugtalanító volt a képen. A sokadik ránézésre észrevettem a tó túlpartján egy embert, aki belecsúszik a tóba, és nem tud feljönni. Mellette egy kisfiú próbálja kihúzni, aki a könnyeivel tovább tölti a tavat.

A kép hihetetlenül rideg lett hirtelen, és a gyönyörű tájra már nem tudtam koncentrálni. Egy olyan nyomorérzet fogott el a kép iróniája miatt. A kisfiú, aki segíteni akar, de a kétségbeesése miatt megfojtja az idősebbiket a könnyeivel. Tragikus volt és… és hihetetlenül egyszerű, őszinte, és ironikus.

Hirtelen elmélkedésemből a takarítók zenéje ébresztett fel. Mióta vagyok itt? Ezelőtt a kép előtt töltöttem az egész napot? Nem, az nem lehet.

Keseredett sóhajjal elindultam a lift felé, de még utoljára visszafordultam.

A képen a férfi már nem csak csúszott a tóba. Teljesen elsüllyedt.