-
Azt hiszem, lassan új ruhát kell kérnem –
motyogtam szomorkásan és végigsimítottam az agyonnyűtt kék anyagon. Hangosan
tipogtam fel a múzeum monumentális lépcsőfokain. Már messziről is látható volt
a hatalmas, fehér épület 2 oszlopa, ami már évtizedek óta tartotta a nagy,
kupola alakú tetőt, ami annyi mindent takar el a világ szeme elől. Bár kissé
megviselt volt már a létesítmény, mégis minden alkalommal, mikor betértem ide,
ámuldozva figyeltem az igényes, kézzel kidolgozott kőoroszlánokat, és a 27 évig
vésett motívumokat. Ha valaki egyszer megkérdezné tőlem, mivel tudnám a
legjobban ábrázolni az időt, én mindenképpen ezt a múzeumot mondanám.
-
63, 64, 65 – értem fel a lépcső tetejére, és
azonnal a tárt kapuk felé vettem az irányt. Már innen, a bejáratból is be-be
leselkedtem, hátha már a hallban is újították a kiállítást. A sor ma feltűnően
hosszú volt, ezért biztosra vettem, hogy ma is érdemes volt eljönnöm. Kivárva a
soromat gyorsan a pénztárhoz léptem, és szívélyesen köszöntem a kedves, lágy arcvonású
Jamei bácsinak.
-
Csókolom! – köszöntem minél hangosabban, hiszen
én, az egyetlen kiváltságos a sok ideérkező közül, tudtam, hogy Jamei bácsi 6
éve nagyothall.
-
Szervusz, Virágszál – mosolygott, majd, mint
minden nap, előrehajolt a székéből, és megcsodálta a ruhámat – De szép a ruhád,
biztosan szorgos kezek varrták.
-
Valóban, biztosan… Jamei bácsi, az új
kiállításra szeretnék bemenni. – böktem ki végül, majd lesütöttem a szemem.
-
Óh - sóhajtott fel, és odagurult számítógépe elé
– Még van 2 jegyünk.
Pontosan tudtam, hogy mennyibe
kerültek, de úgy tettem, mintha csak azt várnám, hogy elmondja újra.
-
Nincs annyid, ugye? – kérdezi végül és egy
megszánó arckifejezés kíséretében beletúr a hajába – Nem baj, Virágszál. A
művelődés fontos. Akkor is, ha erre nem lenne lehetőségünk.
-
Köszönöm, köszönöm, köszönöm, ígérem,
meghálálom! - lelkendeztem, és elővettem az eddig kezembe szorongatott kis
szatyorból a kevés pénzem.
-
Hagyd, kedvesem – tolta vissza a pénzt a tálcán.
Kicsit kínosan éreztem magam,
hiszen ez most szinte olyan, mintha megloptam volna a kedvenc helyem, a 2.
otthonomat. Rövid tanakodás után végül kivettem egy szendvicset a szatyromból,
letettem a tálcára, és befutottam a múzeumba.
Imádtam ezt a hangárt. Mintha ez
egy nagy tábla csoki lenne, és én lennék az utolsó hiányzó darabja. Néha,
amikor még késő délután is bent vagyok és már mindenki hazament, akkor a
takarítók beszoktak kapcsolni egy aprócska rádiót, és mikor csak én vagyok lent
a nagy hangárban, mindig a pepita kövön szoktam táncolni. Eltáncolok Michelangelótól
DaVinciig, és vissza. Közben néha megállok egy-egy festménynél, és alaposan
megcsodálom.
Ma azonban nem a szokásos
körutamat tettem meg. Ha ma ekkora volt a sor, valami különleges lesz, és nem
akarok lemaradni a részletes ismertetőről. Mindenképpen ott kellett lennem.
Megálltam egy pillanatra az
őskori barlangrajz kivetítéseknél, és elgondolkoztam, vajon merre tehették most
az új kiállítást? Heuréka, biztosan a kortárs művészet emeletére. Ott eddig
volt egy üres terem.
Nekiiramodtam a folyosónak és a
liftig meg sem álltam. Felutaztam az 5. emeletre, és már az apró fém dobozkából
kilépve láttam a nagy fehér kiállító állványokat.
Besétáltam a terembe, és
legnagyobb meglepetésemre nem volt semmi féle ismertetés, csak a képek voltak
kitéve, és az emberek lézengtek körülöttük. A terem a sok ember ellenére,
mintha teljesen megnémult volna. A képek egyszerű, mindennapi képek voltak,
amik minden sor végéhez közeledve egyre furcsább, néha egyre nyomasztóbbá
váltak volna. Némelyik festményen csak egy-egy testrész volt, és amikor a
„fül”-höz értem, szinte éreztem a festő iróniáját, miszerint „a falnak is füle
van”. A képek megelevenedtek előttem, szinte kinyúltak értem, és magukkal
rántottak a varázsba.
De egyetlen egy kép egyedül volt.
Egyedül volt a terem végében, az utolsó Paravánon. Észrevettem, hogy egyik
képen sem volt rajta a festő neve. De ezen egy monogram volt látható: Ny.B.A.
-
Talán valami orosz lehet. – zártam le magamban a
témát és elkezdtem a képet figyelni.
A kép egy gyönyörűen megfestett
tavat ábrázol csodálatos hegyekkel a háttérben és hatalmas, lengedező fűvel. De
valami mégis nyugtalanító volt a képen. A sokadik ránézésre észrevettem a tó
túlpartján egy embert, aki belecsúszik a tóba, és nem tud feljönni. Mellette
egy kisfiú próbálja kihúzni, aki a könnyeivel tovább tölti a tavat.
A kép hihetetlenül rideg lett
hirtelen, és a gyönyörű tájra már nem tudtam koncentrálni. Egy olyan
nyomorérzet fogott el a kép iróniája miatt. A kisfiú, aki segíteni akar, de a
kétségbeesése miatt megfojtja az idősebbiket a könnyeivel. Tragikus volt és… és
hihetetlenül egyszerű, őszinte, és ironikus.
Hirtelen elmélkedésemből a
takarítók zenéje ébresztett fel. Mióta vagyok itt? Ezelőtt a kép előtt
töltöttem az egész napot? Nem, az nem lehet.
Keseredett sóhajjal elindultam a
lift felé, de még utoljára visszafordultam.
A képen a férfi már nem csak csúszott a tóba. Teljesen elsüllyedt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése